A só

Alapötlet: népmesegyűjtemény

Lejegyezte és beküldte: Elek Piroska

Azért írtam le, és küldtem be ezt a mesét, mert sok más régi történettel egyetemben, egyre aktuálisabbá válnak ezek a régi bölcsességek!

Volt egyszer egy öreg király, s annak volt három csudálatosan szép leánya. A király már többnyire a szellemekkel táncolt, s ezért szerette volna mind a három leányát férjhez adni.

Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, és pedig kezdte rögtön a legidősebbel:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.
- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogyan, s mennyire szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a legkisebb királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a legkisebb királykisasszony, s betévedt egy hatalmas, rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kitalálni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is el tellett, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába, s elrejtezett, mint egy mókus.

Utánamegy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, de meg nem szólalt volna semmi kincsért.

Újra kérdi hát a királyfi:
- Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony, most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hahó! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!

De már erre megijedt igazán a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, meg szakadt is eléggé, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy olyat ég és föld még nem látott.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.

Mondta egyszer a király:
- Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!
- Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a rengeteg ételt, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, majd kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyám¬uram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, ebben bizony tévedel, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.