A halpénz - Ripsz és Ropsz történetei

A mese alapötlete: Héthalmi Panna

Lejegyezte: Somlói Ferenc

Történt egyszer, hogy Ripsz és Ropsz, akik persze koboldok voltak, hiszen bizton állíthatjuk, a koboldokon kívül senki sem annyira megátalkodott, és csibész, mint ők, megéheztek, így eldöntötték, hogy halat fognak vacsorázni.

- Ma együnk halat! – mondta Ripsz.

- Jó, együnk. – válaszolta Ropsz. – De nincs se hálónk, se pecabotunk, amivel ki tudjuk fogni a halakat a folyóból. – aggályoskodott tovább.

- Az semmiség. Szerzünk mindkettőt, így nagyobb lesz az esélye annak, hogy hamarosan megfogjuk a vacsorának valót. – fölényeskedett Ripsz, és, ha Ő mondta, akkor neki hinni lehetett, mert még soha nem fordult elő, hogy ha kieszelt valami csínyt, akkor azt ne hajtotta volna végre.

Így aztán elindultak a folyó felé, de az útjuk a kertek mögött vezetett, ahol fürkésző szemekkel lesték a verandákat, udvarokat, hátha valahol meglátnak egy árván hagyott pecabotot, vagy hálót, amit elemelhetnek. Most azt kérdezhetitek, hogy honnan tudtak ezek a koboldok ilyen dolgokat, de bizony itt, ebben a faluban az emberek nagyon szépen éltek, és nem féltek kint hagyni semmit sem az udvaron, vagy a ház mellett, mert nem volt semmiféle tolvajlás. Meg aztán ott voltak a kutyák is, akik védték a gazda otthonát, és valljuk meg őszintén; arra végképp nem számítottak, hogy két bajkeverő kobold lopakodik elő a kis erdőből, hogy ellopja a tulajdonukat.

Pedig most ez történt, és Ripsz, no meg Ropsz ott lopakodtak a kertek alján. Nem is kellet sokáig kutakodniuk, mert már a második ház udvarán ott száradtak a horgászeszközök, látszott rajtuk, hogy a gazda nemrég használta azokat, a hálón még ilyen messziről is érezhető volt a halak jellegzetes szaga. Ropsz-nak nagyot kordult a gyomra, amire a gazda kutyája azonnal a kerítéshez szalad, és vad csaholással próbálta elűzni a koboldokat.

De gondolhatjátok, hogy a koboldok nem adták ilyen könnyen magukat. Arról meggyőződtek, hogy a kutya nem fér ki a kerítés lécei között, sőt a kerítés alatt sem, épp, hogy csak ki tudja dugni az orrát. Na, több sem kellett Ripsz-nek, lehajolt, csettintgetve odacsalogatta a gazda kutyáját, majd amikor az kidugta az orrát a kerítés alatt, akkorát csípett bele, majd még meg is csavarintotta, hogy szegény pára se szó, se beszéd, könnybe lábadt szemekkel beiszkolt az óljába, és napokig elő sem bújt onnan. Ugye tudjátok, hogy mennyire fáj az, amikor valakinek így megcsavarják az orrát? Ha nem tudjátok, akkor inkább ne is próbáljátok ki!

Szóval ez a szegény kutya beiszkolt az odújába, Ropsz-nak meRipsz és Ropszg több sem kellett, már át is ugrott a kerítésen és elcsente a pecabotot és a hálót. Most aztán nagy igyekezettel tartottak a folyóhoz, éppen csak annyi ideig megállva, amíg egy marék gilisztát túrtak ki a földből, mert azt még a koboldok is tudják, hogy a ficánkoló gilisztákkal lehet a legjobban halat fogni. Annak rendje és módja szerint tábort ütöttek a folyó partján, és nem kellett hozzá sok idő, hogy az úszó ott táncoljon a víz tetején. Egyik kapás jött a másik után, míg végül néhány kisebb hal mellé, kettő nagyobb potyka is a hálóba került.

- Én már nagyon éhes vagyok. – jelentette ki Ripsz. – Akár itt helyben, nyersen is felfalnám őket!

- Ne légy bolond! – korholta őt a testvére, Ropsz! – A hal akkor finom igazán, ha jó ropogósra van sütve, vagy levesnek, ahogy a mama készítette annak idején.

Ripsz megnyalta a száját a gondolatra.

- Akkor süssük meg őket, a leves elkészítése túlságosan hosszú ideig tart. – sopánkodott.

Úgy is lett, ahogy elhatározták. Hamar tüzet kerítettek, és a vidáman lobogó lángok mellett nyársra húzták az apróbb halakat. Éppen a nagyobb potykákat vették elő a hálóból, hogy jól kupán vágják őket, amikor az egyik hal megszólalt. Bizony ám, a halak is tudnak beszélni, és az emberekhez is mindig beszélnek, csak azok nem hallják őket. Így lehet az, hogy a legtöbb hal még is a fazékban végzi. A koboldok viszont nagyon is értették azt, amit a hal mondott, és egyáltalán nem voltak tőle elragadtatva, sőt rettentően megijedtek.

- Az én nevem Éjfél. – szólt rájuk a hal. – A Folyó-mély ősi királyának vagyok az egyetlen csillogó leánya, és, ha nem engedtek azonnal vissza a vízbe, akkor örök éjszakát bocsátok rátok.

Szóval, ahogy már mondtam a koboldok igen csak megrettentek, de lássátok be, hogy ti magatok is megijedtetek volna, ha egy hal ilyen szigorú szavakkal szól hozzátok. Így, hát azon nyomban visszadobták a halat a vízbe, az pedig kacagva – már, ha lehet ilyet mondani – eltűnt a hullámok között.

Ezek után persze jóval, kevesebb bátorsággal nyúltak a másik hal után, és láss csodát, hát az is megszólalt!

- Az én nevem Viola, és… és… - a hal bizony rájött, hogy ezzel a névvel nem tud olyan hatásos átkot mondani, mint azt Éjfél tehette, így rövid töprengés után, a következőkkel állt elő:

- Az én nevem Viola, és ne egyetek meg engem, mert a fél fogatokra se lennék elég, de adhatok nektek valamit!

A két kobold érdeklődve hallgatta a halat, az pedig felbátorodva folytatta:

- Ha nem esztek meg, akkor kitéphettek a pikkelyeim közül három darab halpénzt. Azok a Folyó-mély királyának a kincsei, és, ha bementek a faluba, akkor olyan lakomát kaphattok értük, amilyet még soha nem ettetek.

Több se kellett a két koboldnak! Most, hogy megszabadultak az örök sötétségtől, már ki is tépték a három legnagyobb pikkelyt Viola, csillogó halruhájából, és Őt magát pedig elengedték. Tanakodtak, hát, hogy most mitévők legyenek, végül megállapodtak abban, hogy felveszik csuklyás köpenyüket, abban aztán egyetlen ember sem ismeri fel őket, és hatalmas lakomát csapnak a fogadóban.

Magukra öltötték csupa föld és levélszínű köpenyüket, beóvakodtak a faluba, el a házak között egészen a fogadóig, ott besomfordáltak az ajtón, leültek a legsötétebb sarokba, és mint éhes vándorok egymás után rendelték a jobbnál, jobb falatokat. Először gőzölgő malacragut, amit tárkonyosan, tejfelesen szolgáltak fel, egész karéj meleg kenyérrel. Azután csirkét, pulykát sütve, pácolva, no meg rengeteg mézes almát, és sült krumplit. Ez a rengeteg finomság pedig mind elfogyott, és a két kobold degeszre ette magát, de úgy ám, hogy mozdulni is alig tudtak.

Végül előkerült a fogadós is, és hozta a számlát. Gondolhatjátok, hogy a rajta lévő összeg meglehetősen nagy volt, de Ripsz és Ropsz, akik még mindig a köpenyeikbe rejtőztek csak összemosolyogtak, és letették az asztalra a három halpénzt.

- Megtarthatod a visszajárót! – jelentette ki Ropsz, aki roppant fölényesen viselkedett, most, hogy teletömte a hasát.

- Hát ez meg mi? - ripakodott rájuk a kocsmáros. – Lóvá akartok tenni, vagy vicceltek velem? – Azzal lesöpörte az asztalról a halszagú pikkelyeket.

Ripsz és Ropsz most ijedtek csak meg igazán, mert megértették, hogy Viola a hal, jól rászedte őket. Csak pislogtak a csuklyáik alól, és azt lesték, hogy merre is tudnának most elmenekülni, de mielőtt még egy szót is szólhattak volna a kocsmáros lerántotta róluk a köpenyt és elbődült!

- Koboldok! Koboldok vannak a fogadómban! Ide emberek, lássuk el a bajukat!

És, ahogy az lenni szokott előkerült jó pár furkósbot, és jól elverték a csaló koboldokat, akik azután a nyakukba kapták a lábaikat és meg sem álltak, amíg elnyelte őket az erdő. Bizony így van ez. Az emberek egyáltalán nem szeretik a koboldokat, de akad itt más tanulság is, amit érdemes megfogadni:

Ha horgászni mentek, és sikerül halat fogni, akkor ne hallgassatok arra, amit mondnak. Vigyétek haza, és süssétek jó ropogósra őket!